Életeket mentenek a ferences nővérek

Először történik meg az árkosi Irgalmasság Anyja Kismamaotthonban, hogy egy anyuka és újszülött kisbabája nem együtt hagyja el azt a közösséget, amely a várandósságuk idején magukra maradt fiatal lányok, nők számára valóságos védelmi bástya. A huszonhét éves kismama a gyermekágyi felépülés után visszakerül a teljes létbizonytalanságba, másfél hónapos gyermeke gondját hivatásos nevelőszülők viselik.

Árkosi kismamaotthonAz eset szerencsére egyedi, a ferences nővérek áldásos tevékenységének, minden követ megmozgató segíteni akarásának köszönhetően a kilátástalanságból érkező kismamák és gyermekeik számára mindig kerül egy elfogadható megoldás, mely ha nem is végleges, de mindenképpen jobb a kivetettségnél. Hétköznapjaikról a ház vezetőjével, Tarzicia nővérrel beszélgettünk.

A két lányanya, akivel már belépésünkkor találkozunk, szinte versengve kérdezi, kínálhat-e kávéval, teával. Úgy mozognak a konyhában, mint háziasszony saját otthonában, ami azért érdemel különös figyelmet, mert még nagyon fiatalok, egyikük szinte gyermek, nem sok alkalmuk lehetett eddig, hogy a maguk főztjét egyék. Ha egyáltalán van rendes étel egy olyan házban, családban, ahonnan elkergetnek vagy magától menekül el egy várandós lány, fiatalasszony. Ismerkedünk, mondják, hogy kisbabáikat is hamarosan láthatjuk, jelenleg alszanak. Alig telik el kis idő, máris hozzák a kicsinyeket, láthatóan büszkék rájuk, nem kizárt, hogy kedvünkért költötték fel őket.
Megérkezik Tarzicia nővér. Három nővértársával, Reginával, Clarissával és Pacifikával arra törekszenek, hogy megtanítsák az anyukákat, hogyan gondozzák kisbabájukat, megértessék velük, hogy felelősek gyermekük testi, lelki egészségéért, fejlődéséért.
— Gyakorlatilag mindent mi végzünk, ami a szervezéssel, az otthon működtetésével, valamint az ápolásra, nevelésre való felkészítéssel kapcsolatos — mondja Tarzicia nővér. — Nem etetjük meg a gyermeket az anyuka helyett, de szólunk, hogy tegye oda melegedni az ételt, főzze meg idejében a teát, hogy hűljön ki, amire kell stb.
Kezdetben egy kicsit mindenki megijed
Érdeklődésünkre, hogy miként érkeznek ide a fiatalok, és mit kell tenni értük az első időszakban, a házvezető elmondja, kezdetben egy kicsit mindenki megijed, s bár látja, hogy szép, rendezett házba lép, mégis van ijedtség bennük, hogy miként lesz tovább. A kismamák nem egyszerre érkeznek az öt férőhelyes otthonba, így nagy segítség, ha a házban már van anyuka, aki az újonnan jövőnek elmondja, milyen itt az élet, de a szülésre való felkészülésben is tudnak segíteni egymásnak. ,,Mi az életünket megosztjuk velük, közösek az étkezések, tanítjuk főzni őket, kirándulunk, minden közös munka jó alkalom arra, hogy egy kicsit több reményt adjunk nekik. Vannak jó példák, elmeséljük azok életét, akik már kikerültek innen. Utógondozást is végzünk, nem rendszeresen, de alkalomadtán elmegyünk, meglátogatjuk őket, segítünk nekik. Tartós élelmiszert viszünk, meghallgatjuk a bajaikat, vigasztaljuk őket. A megközelítőleg egyéves segítséget tőlünk megkapják, de utána is szegény embernek számítanak, nagyon sok gonddal. Akinek sikerül férjhez mennie, annak könnyebb, aki egyedül marad a gyermekével, az bizony sokat szenved."

Mindig van megoldás, csak jó emberek kellenek hozzá
A házszabály szerint a gyermek egyéves koráig maradhat az anya az otthonban. Ez idő alatt havi kétszáz lejes állami gyermeknevelési támogatást kapnak a kismamák, ennek nagy részét a nővérek megtakarítják számukra, hogy amikor elhagyják az oltalmat nyújtó közösséget, legyen, amivel elindulniuk az életben. Természetesen, ez az összeg alig elég valamire, de a ferences nővérek nem csak erre alapoznak, amikor anyát és gyermekét elengedik.
— Úgy szoktuk, hogy a beköltözés napjától kezdjük feltérképezni az illető kapcsolatrendszerét, hogy milyen lehetőségei vannak, ha innen kimegy. Még akkor is, ha két osztálya van, de megbízható, takarítói állást keresünk számára például egy bölcsődében. Ilyenkor segítünk abban, hogy egy-két hónapig meglegyen az albérleti díja vagy a bölcsőde díja. Az itt megtakarított pénzét nem adjuk a kezébe, hanem edényt, élelmiszert vásárolunk neki, segítjük elindulni.
Tarzicia nővér akkora hittel beszél arról, hogy mindig van megoldás, hogy nehezen tesszük fel a kérdést: hol laknak majd az anyukák és gyermekeik?
— Különböző megoldások vannak. Csodával határos, hogy az eddigi tizenhárom eset tizenháromféle módon oldódott meg. Például egy nagymamában sikerült olyan mély érzéseket felébreszteni, hogy az újszülött unoka nevelésétől megijedt volna, de az egyéves kisgyermeket vállalta; napközben vigyáz rá, az anyuka pedig elmehet dolgozni, délutántól pedig együtt vannak. Volt, aki egy rendes férfival ismerkedett meg, ő gyermekkel együtt fogadta be az anyát, és most közösen várják az újabb kisbabát. Vannak, akik a hajléktalanszállón ismerkedtek meg, és szülés előtt három nappal került hozzánk az anya, az apa ott maradt tovább a menhelyen, és utána találtunk egy olyan munkahelyet, ahol minimálbérrel alkalmazták, ehhez járt egy kisebb szolgálati lakás, egy kertecske. Ott is született egy testvérke, együtt vannak, és abból élnek, amit a gyermekek után kapnak, és az egy fizetésből. Mi abban nem hiszünk, hogy nincsen jó megoldás, csak jó emberek kellenek hozzá.

Különleges helyzetben különleges megoldás
Jeleztük, hogy egy olyan eset kapcsán látogattunk az árkosi kismamaotthonba, amikor anya és gyermeke külön-külön hagyja el a néhány hónapig védelmet nyújtó közösséget.
— Ebben az esetben ott tévedtek, hogy amikor idehozták, nem derült ki, hogy nem csak egy kicsit fogyatékos, hanem pszichiátriai betegségben is szenved, zárt osztályon is volt több ideig, ahonnan megszökött. Ha mi ezt az elején tudjuk, nem valószínű, hogy felvesszük, mert erre nincs képzettségünk, nem vagyunk erre berendezkedve. Neki egy másik speciális otthonban lenne a helye, ahol a saját gyermekével együtt lehetne ebben az időszakban, esetleg később is. A néhány hónap alatt, amíg együtt laktunk vele, megerősödött bennünk az a vélemény, hogy nem lenne képes nevelni a gyermekét, sőt, veszélyt is jelenthet a gyermeke számára, mert óriási hangulatváltozásai vannak, kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, mire hogyan reagál. Tisztességes megoldásnak tartjuk, hogy a gyermekvédelmi hatóság rendes nevelőszülőre bízta az ő gyermekét, aki reggeltől estig, estétől reggelig szereti, gondozza, és nem kell félni, hogy a baba veszélyben van. Nehéz szívvel, de mégis egy kicsit megkönnyebbülve vesszük tudomásul, hogy ez a megoldás született, a baba jó családhoz került. Az anyukát a gyermekágyba visszafogadtuk, ezt előre is ígértük. Ő a parkból, lépcsőházakból került hozzánk, igazából azt terveztük, hogy megint felvesszük a kapcsolatot azzal a várossal, azzal az önkormányzattal, ahonnan érkezett, és megvan az a pénz, amit ez idő alatt kapott fogyatékossági járadékként, havi 217 lej, és ha az önkormányzat megmozgat minden követ, akkor egy szociális bérlakást fel tudna ajánlani számára. Egyébként a környezetét szépen tisztán tartja, önmagára van gondja, főzni nem tud, de menzára járhatna. Semmiképpen nem az a megoldás, hogy visszakerüljön az utcára.
Tarzicia nővér elismeri, hogy sok szervezést igényel ez a munka, de ,,a jó Istent nem szabad kihagyni ebből. Gyakran nem várt eszközöket, jó embereket, megoldásokat hoz az utunkba, lehet, tíz hónapon keresztül görcsölünk egy dologért, hogy miként oldódik meg, minden követ megmozgatunk, és egyszer csak váratlanul előkerül egy második unokatestvér, egy régi keresztmama, aki valamit tud ajánlani. Nagyon sok gondoskodásra van szükség, de végső soron nem a mi ügyeskedésünk által oldódnak meg a dolgok."
A nővért a kiskorú anyákról is kérdezzük.
— Korábban nem voltunk felkészülve arra, hogy kiskorúak, és nagyon fiatal kiskorúak kerüljenek hozzánk, az utóbbi időben ellenben több ilyen eset adódik, ez bizonyos átgondolást igényel. A tizennyolc-húsz éves anyukák esetében nyugodt szívvel támaszkodunk arra, hogy ha nálunk egy, illetve másfél évig segítséget kaptak, utána meg tudnak állni a lábukon, de egy kiskorúnál ez nem így van. Nem vagyunk arra berendezkedve, hogy több évig nálunk maradjon ugyanaz a személy, amíg nagykorú lesz, a ház sem alkalmas, magasak a lépcsők, nincs játszótér, a településen nincs bölcsőde. Egyelőre az a legbiztonságosabb, ha egyik zárt rendszerből egy másik hasonló rendszerbe kerülnek, ami azt jelenti, hogy nálunk tanulnak egy kis háztartásvezetést, és ami a legfontosabb, mélyen kötődjenek a gyermekükhöz, megtanuljanak vele bánni, lássák el, merjék a szeretetüket nekiadni, merjék a gyermek szeretetét elfogadni, s akkor ez egy életre szóló batyu. Lehet azon gondolkodni, hogy az anyuka folytassa az abbamaradt iskolát, ahhoz ellenben sok segítségre van szüksége. Nem elég a bölcsőde, kell még valaki, aki segít, mert nem csak addig kell vigyázni a gyermekre, amíg az anya iskolába megy, hanem délután is, amíg tanulja a leckét.
Mint már említettük, az otthon egyik jelenlegi lakója maga is gyermek még, kisbabája betöltötte a fél évet. A nővérek a gyermekjogvédőkkel közösen azt a megoldást találták a legjobbnak, hogy anyát és gyermekét együtt helyezik el hivatásos nevelőszülőhöz, ez nagyfokú védelmet jelentene mindkettejük számára. Erre a kiköltözésre a nyár folyamán kerül sor, és az anyuka ősztől tanulhatna tovább.

Mi kerül a szellemi tarisznyába?
A ház egyik nővére napi rendszerességgel kijár a faluba, áldoztat, beszélget, hírt visz, biztat. A nővérek a katolikus kápolna sekrestyésségét is vállalták, havonta legalább háromszor találkoznak a hívekkel. Az egészségügyi szolgálat is beleférne a képzettségükbe, az idejükbe már kevésbé.
— Mi szerzetes nővérek vagyunk, eszerint élünk, fontos, hogy tudjunk a jó Istenre időt szánni, csendben, közös imákban. Bárhol vagyunk, bárhol élünk, ez elsődleges. Ahogy egy családban külön figyelmet szentelnek a szeretetnek, az egységnek, a békének, a közös kirándulásoknak, úgy időt és figyelmet szentelünk mi is Istennek és egymásnak, Szent Ferenc nyomdokain járva.
— És végül összegezzünk. Milyen szellemi batyuval mennek el innen az anyukák?
— Egy életstílust visznek magukkal, azt a fajta szorgalmasságot, hitet, amit tőlünk látnak, a mi rendi életünkből és abból, amit családjainkból is hoztunk, ahol nevelkedtünk, ahol a tanulásra, a munkára szoktattak. Nekünk az a természetes, hogy tenni kell a dolgunkat, és a többi Isten áldásán múlik.

Fekete Réka - Háromszék
Forrás: www.ofm.ro

 

52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hivatalos logója