Nagyszombat

Eljöttem a szent sírhoz, és belehallgatok a nagyszombat csendjébe… Az idei évben ez olyan, mintha hetekre meghosszabbítódott volna… Csend, várakozás, még nyilvános liturgia sincs. Az egyházi évben nagyszombat az egyetlen nap, amikor nincs liturgia (az esti feltámadási szertartás már a húsvét ünneplése).

Jézus a sírban nyugszik, előre megmondta tanítványainak, hogy az Emberfiának szenvednie kell, meghal, de harmadnapra feltámad. Igen, emlékszünk Jézus szavaira, de a sír mellett mégis a legerősebb érzés, amit átélünk, a szomorúság, a reménytelenség, a veszteség, a gyász. Nagyszombat csendjében idehozhatom Jézus sírja mellé ezeket az érzéseimet, és belehallgatva ebbe a csendbe, engedhetem, hogy Jézus sírja közelében ezek átalakuljanak. A szent sír mellett vágyódhatom arra, hogy újraéledjen bennem a hit, a remény, a szeretet ereje és öröme. Jézus sírja mellé letehetem csalódásaimat, kudarcaimat is, mindent, amit már „eltemettem” és kérhetem a feltámadás hitét. Lehet, hogy én is azon töprengek, hogy hogy fogom ezt önerőből megcsinálni, túl nagy a kő, amit el kellene hengeríteni a sír bejárata elől… Nem baj, csak az a fontos, hogy minden veszteségemmel, reménytelenségemmel induljak el, közelítsek Jézus sírja felé, és ott a megfelelő időben észre fogom venni, hogy a kő már el van hengerítve, és az angyal szava nekem is szól: „Ne féljetek! A megfeszítette Názáreti Jézust keresitek?  Feltámadt, nincs itt. Íme itt a hely, ahová tették őt. Menjetek el, s mondjátok meg tanítványainak és Péternek: ’Előttetek megy Galileába, ott majd meglátjátok őt, amint megmondta nektek.’”

Imabeszélgetésben szólítsam meg a feltámadt Jézust és fejezzem ki Neki a hálámat, örömömet a megváltás művéért, a hit nagy ajándékáért. Köszönjem meg, hogy Vele élhetem az életet már itt a földön, hogy Benne értelmet nyer minden. Adjak hálát és dicsőítsem Őt azért, hogy minden életeseményt a javunkra fordít, és hogy olyan helyet készít nekünk maga mellett a mennyben, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív fel nem fogott.