Március 10. - Nagyböjt IV. vasárnapja, Laetare vasárnap

Nagyböjt IV. vasárnapja az öröm vasárnapja. A nagyböjti időszak közepén mi ennek az örömnek az oka? A kérdésre az evangéliumi szakasz szavaival válaszolhatunk: "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16).

Ez az örömteli üzenet a keresztény hit középpontja: Isten szeretetének csúcspontja, hogy Fiát ajándékba adta a gyenge és bűnös emberiségnek, aki értünk fogantatott a Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették, de harmadnapra feltámadt.

Krisztus keresztje győzelmet aratott a bűn fája felett.

A mi keresztjeinknek is ez lenne az értéke. A mai ember, aki úgy él, mint Krisztus, aki becsületesen helyt akar állni az életben, annak keresztjei, szenvedései vannak és lesznek, de a szenvedésünknek csak úgy tudunk értelmet adni, ha felnézünk a kereszten függő Jézusra. Amikor felemeljük tekintetünket Krisztus keresztjére, amikor tekintetünk megáll Jézus szenvedő arcán, akkor a szenvedések más fényben jelentkeznek: ahelyett, hogy lázadnánk, belenyugszunk a szenvedésbe, majd elfogadjuk a szenvedést és felajánljuk azt Istennek. Életre találunk, ha hittel feltekintünk a megfeszített Úrra, akinek hozzánk jövetele és szenvedése Isten mindent felülmúló szeretetét nyilvánítja ki és teszi elérhetővé. Krisztus keresztje nem elsősorban a szenvedés jele, hanem a szereteté, melyet Krisztus feltámadása tár fel véglegesen, s így a Kereszt a remény, a győzelem és a szeretet jelévé vált. A keresztény út célja, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljunk, hogy "benne maradjunk" és ő mibennünk. Isten sem örül annak, ha mi kínlódunk. Önmagában a szenvedés nem érték. Az teszi értékessé, hogy közben a krisztusi hasonlóság üt át rajtunk, valamint az, hogy a szeretet fokmérője az áldozat. Tehát minél nagyobb áldozatra vagyunk képesek Istenért, annál inkább igazoljuk iránta való szeretetünket.

A valódi egyesülés Istennel nem a lelki élvezetekben történik, hanem a kereszten, Krisztussal.

*

Szent Ferenc Naphimnusza a világ legszebb és legörömtelibb verse, amely megmutatja a fájdalom és szenvedés mélységeit. Ám Szent Ferenc éppen e szenvedésen keresztül érezte Krisztus közelségét, a megtestesült szeretetet. Így képes volt szenvedéseit a megváltás eszközévé alakítani.

Szent Ferenc atyánk megtérése pillanatától haláláig odaadó tisztelettel követte és szóval-tettel mindenkinek hirdette a megfeszített Krisztust.

Ennek következtében Krisztus Urunk kínszenvedésének tárgyát, a keresztet is különös tisztelettel illette. Ő maga is a kereszt nyomdokait követte, gyönyörét ízlelte, dicsőségét hirdette, testében és lelkében hordozta. Megkeresztelkedvén Krisztus halálában, a bűnbánók kereszt alakú ruháját magára öltve indult el a kereszt útján, egyre jobban hasonulva és egyesülve Mesterével. (LM 13)

Így járta végig a via crucis, a keresztút megannyi állomását, mígnem arra a magaslatra jutott, melynek Golgota a neve. A hegyre, ahová Krisztus vezeti övéit, hogy szenvedésben és szeretetben magához ölelje. Így lett La Verna hegye Ferenc Golgotája, a végső, Istentől kijelölt stációja annak az útnak, mely San Damiano omladozó templomában lévő festett kereszt elől indult.

A dicsőséges kereszt ünnepének hajnalán Ferenc így imádkozott: "Ó, Uram, Jézus Krisztus, két kegyelmet kérek Tőled, mielőtt meghalok. Add, hogy érezhessem azt a szeretetet és azt a szenvedést, melyet Te éreztél, mikor értünk keresztre feszítettek." (2 Cel 3, LM 13)

"A keresztrefeszített Jézus Krisztus, mint mirhacsokor szüntelenül keblén pihent. Hozzámérten kívánt teljesen átalakulni az őt magával ragadó szerelem lángolása révén. Egész bensőjének hevével lobogott az Úr Testének szentsége iránt, a legnagyobb ámulattal csodálva e legkedvesebb méltóságot és legméltóságosabb szeretetet. Gyakran áldozott és olyan áhítattal, hogy másokat is áhítatra indított, miközben a szeplőtelen Bárány édes ízlelésekor mintegy lelkileg megittasodott és a legtöbbször elragadtatásba esett.

Amikor a könyv háromszori felnyitásakor mindig az Úr szenvedéstörténetét olvashatták, ez az Istennel eltelt ember megértette, hogy amint Krisztus követője volt tevékeny életében, úgy hozzá kell hasonulnia szenvedésének fájdalmaiban és gyötrelmeiben is, mielőtt átmegy ebből a világból.

És jóllehet addigi életvitelének kemény szigora és az Úr keresztjének folytonos hordozása miatt testben már gyönge volt, mégsem riadt meg, hanem a vértanúság vállalására még erősebben lelkesedett. Hiszen a jóságos Jézus szerelmének felülmúlhatatlan lángolása lobogó tüzű fáklyává növekedett benne, hogy olyannyira erős szeretetét tengernyi víz se tudja kioltani. Midőn tehát a vágyakozás szeráfi hevében egészen Istenig emelkedett, és a gyöngéd együttérzés által ahhoz lett hasonló, aki szerfölött nagy szeretetében a keresztre feszítés kínjait óhajtotta…"

*

"Tanuljuk meg öntudatosan tisztelni Krisztus keresztjét. Valahányszor keresztet vetünk magunkra, vagy észrevesszük templomunk tornyán, valahányszor megpillantjuk szobánk falán, vagy nyakláncunkra tűzve, lángoljon fel szívünkben a hálás viszont szeretet az Úr keresztje iránt. Ajkunk pedig ismételje az ősi ferences imát: "Imádunk Téged legszentebb Urunk Jézus Krisztus itt és a világon lévő minden templomodban és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot."

Felhasznált irodalom:

• Esztelnek Római Katolikus Plébánia és Ferences Kolostor
• Magyar Kurír
• Szent Bonaventúra: Szent Ferenc élete

Forrás: Ferences Világi Rend